Konnichiwa! :)
Meghoztam az 1. fejit, remélem tetszeni fog! Komizzatok és pipáljatok! :) Ha
tetszik a történetem, a jobb oldalon fel tudtok iratkozni! :)
Puszi: Shana
Egy
kis magyarázat:
Angel: jelentése: angyal
Fox: jelentése: róka
Ezek
nem igazi nevek, csak fedőnevek, hogy titokban tarthassák a kilétüket.
1. fejezet
Fedőneve: Angel
Magasan a fejem felett egy elhagyatott emeletes ház nyitott ablakát a falhoz vágja a feltámadó késő esti szél. Az üvegszilánkok csörömpölve érnek földet mögöttem, de nem nézek hátra, csak céltudatosan megyek tovább előre. New York külvárosi kerületében járok, a rablók, bűnözők, gyilkosok területén. Nem egy tizenhat éves lánynak való környék, ilyenkor
sötétedés után pedig már senki sem jár erre szívesen. Nem látok senkit a közelben, de hallom a lépteket, az alkoholos italok üvegei halkan összekoccannak. A legapróbb jeleket is észreveszem, akaratlanul is elárulják, hogy a nyomomban vannak. Ha most megállnék, azonnal körülvennének, és a nem tudnék harcolni a többszörös túlerő ellen. De nincs időm megtorpanni, sietek a találkozómra.
Szemem az utcát
pásztázza. Már épp az jut eszembe, hogy nem jön el, mikor meglátok egy piros
foltot pár saroknyira.
Befordulok a sötét
sikátorba. A falnak támaszkodó, középkorú férfi élénkpiros dzsekit visel,
tudom, hogy őt keresem, mivel ebben a jelben állapodtunk meg.
- Fox - szólítom meg. Álmosan pillant fel rám, majd ellöki magát a faltól, és
felém lép.
- Angel - biccent. -Bevallom, nem egy
kölyökre számítottam. De elismerem, csakugyan angyali vagy, ahogy a neved is
mutatja. - vigyorodik el gonoszul, és még közelebb jön. Villámgyorsan
mozdulok, elkapom a karját és erősen megrántom, miközben kigáncsolom. Fájdalmas
kiáltása elhal, mikor földet ér, hallom, hogy az ütközéstől kiszalad a levegő a
tüdejéből. - Talán tévedtem..- nyögi.
- Sose ítélj csupán külső vagy név
alapján. - nevetek. -De térjünk rá az üzletre, nem érek rá örökre. Úgy tudom
hoztál nekem valamit.
- Így van. - bólint, miközben
feltápászkodik. -Rossz hírt. A csomag késik. A futárt megtámadták a határban.
Nyugalom, nyugodj meg! -kiált, mikor fenyegetően felemelem a kezemet. - Nem
loptak el semmit, de a futár megsérült, ez okoz némi késlekedést. Leghamarabb
két nap múlva tudom átadni neked a csomagot. -mondja, miközben hátrál pár
lépést. Nem szép dolog a megfélemlítés, de el kell ismerni, hogy mióta padlóra
küldtem, sokkal tiszteletteljesebb lett.
- Amici, diem perdidi. (Barátaim, elvesztegettem ezt a
napot.) -sóhajtok. -Akkor két nap múlva ugyanitt. Ajánlom, hogy más ne jöjjön
közbe...
- Itt lesz –mondja komolyan. – És
most, helyre raknád a vállamat?
Hazafelé sétálván már a
holnapi töri doga jár a fejemben. Azaz, hogy a main, hiszen már jóval elmúlt
éjfél. De a gondolataim minduntalan visszatérnek az előbbi beszélgetéshez. A
futárt megtámadták… de kik?
***
*Másnap reggel*
Kopp,
kopp kopp…
Mi ez az átkozott hangzavar? Valaki
(perpillanat én) aludni szeretne!!! Hol a párnám? Á, meg is van! A párnám alatt
vár a csend és a nyugalom…
Kopp,
kopp, kopp…
Már megint! Nem hiszem el! Miért nem
hagynak aludni?
- Nem vagyok itt! – morgom.
Várjunk csak, egyáltalán hány óra van? Még jobb kérdés: ki a franc kel fel
hajnali 6-kor azért, hogy a szobám ajtaján dörömböljön?!
Nagy nehezen ráveszem magamat arra,
hogy kikászálódjak a takaró alól, és ajtót nyitok.
- Na, végre! Már azt hittem,
hogy egész reggel itt kell állnom! – sóhajt megkönnyebbülten a korai időpontra
állított „ébresztőórám”, más néven a legjobb barátom, Castiel.
- Tényleg? Én meg azt hittem,
hogy végre kialhatom magamat. Nos, mindketten tévedtünk… - válaszolok
bosszúsan, miközben átölelem. – Örülök, hogy itt vagy!
- Te is hiányoztál! – mosolyog
Castiel. Ezer éve ismerem, vagy még régebb óta. Ő az egyik egyetlen, aki
mindent tud rólam. Már vagy egy hónapja nem láttam, mert küldetést teljesített
a Brit-szigeteken.
- Kerülj beljebb! – mire
kimondom, már az ágyam melletti babzsákfotelben ül. Na igen, asszem otthon érzi
magát.
Nagy lendülettel ugrok fel az ágyamra,
és rögtön sürgetni kezdem.
- Na, mesélj már, milyen volt
Anglia? Volt időd megnézni néhány várost? És felültél a London Eye-ra? Nehéz
volt a feladatod? – hadarom.
- Ne felejts el levegőt venni! –
tanácsolja Castiel nevetve. – Szívesen elmesélem, ha hagysz szóhoz jutni! Nem
is tudom, hol kezdjem…
*Később*
Sajnos Castielnek hamar mennie kellett, de megbeszéltük, hogy délután
találkozunk a kedvenc kávézónkban a többiekkel együtt. Nem volt különösebb
elképzelésem a délelőttöt illetően, legszívesebben visszafeküdtem volna aludni,
de végül inkább levettem egy könyvet a polcról, és olvasni kezdtem.
Alig fejeztem be az első részt, mikor
megcsörrent az otthoni telefonunk.
- Halló, Knight-ék telefonja, Violetta
vagyok - hadartam a szokásos szöveget.
- Szia, Vilu, itt anya. Otthon vagy? -
hallom anyu fáradt, de boldog hangját.
- Nem, anya, épp Párizsban vagyok az
Eiffel-torony tetején! Persze, hogy itthon vagyok, különben hogy vettem volna
fel a vezetékes telefon? - bosszankodok a kérdésen.
- Akkor jó. Csak szólni akartam, hogy
este indulunk haza, de Maddy már nagyon szeretne menni, úgyhogy előre küldjük.
Kimész elé?
- Van más választásom? - nevettem. -
Mikor ér ide?
- Körülbelül két perc, már elindult.
- Jókor mondod! Rohanok, puszilom apát
is! - teszem le a telefont.
Már az ajtónál vagyok, mikor meglátom
magamat a tükörben. A fekete selyemhálóing talán nem a legjobb utcai viselet,
ezért visszamegyek a szobámba, és magara rántok egy farmersortot és egy "I believe in angels" feliratú
pólót. Hangosan csapódik a bejárati ajtó utánam.
A buszmegálló nincs messze a
házunktól, mégis a futástól kifulladva érek oda. Épp csak egy másodperccel
előzöm meg a buszt. Az ajtaja a szokott nyikorgással nyílik ki, pont előttem.
Már reflexből nyújtom ki a karomat, hogy elkapjam a legfelső lépcsőfokról a
nyakamba ugró húgomat. Most érzem igazán, hogy mennyire hiányzott. Szorosan
megölelem, majd a buszhoz lépek, és leveszem a bőröndjét (eközben Maddy persze
még mindig rajtam lóg).
- Én is örülök neked, hugi, de nem
szeretném, ha letörnéd a nyakamat! - fejtem le magamról a karjait. - Gyere,
induljunk el haza - terelem át a buszról leszállók tömegén a mi utcánk felé.
